Kokas és Loncsos urak a muzsikaszó nélküli életről
Ruha Ludovic és Horváth Lajos szerényen gubbaszt a nagykárolyi Motel Vendéglőben. Szombat van, kora délután. Egy teremmel beljebb a megyeközi borverseny zajlik. A két cigányzenész nemrég érkezett. Egyikük a hegedűjével bajlódik éppen, amikor mellé telepedünk. A szemüvegét otthon felejtette, s nem látja a húrokat. Pedig azoknak még ma este olyan muzsikaszót kell hallatniuk, mint amilyet manapság már ritkán hallani.
Hajdanán persze még nem volt ritka, mint a fehér holló a minőségi cigányzene. Egy-két évtizeddel ezelőtt is a nagykárolyi szőlősbe kétszázan jártak muzsikálni. Ahogy mondják, volt is akkortájt foganatja a szép zeneszónak, ürültek a boroshordók és százszámra dalolták a nótákat. Öröm volt azt hallani! No, de ami rég volt, az elmúlt - sóhajtanak. Egyébként is mind hiába írom ki a nevüket az újságba (a hírportál is egyfajta újság - s ebben is egyetértünk), mert őket már csak mindenki úgy ismeri, hogy Kokas és Loncsos. Mára csak ők zenélnek a szőlősben.
Loncsos úrnak István fia hegedűművész, Svájcban él. Kokas úr ama nevezetes Ruha famíliából származik, amelyikből Ruha István. Első unokatestvére a híres művészember. Amint mondja, abban az időben (is) szegények voltak. Ruha István édesapjának nem volt miből tanítatnia a fiát. Aki amúgy a kedves nővérekhez járt. Sorolja a neveket: Szerafinához, Orosz Rózsika nénihez. A papok és a tanárok felfigyeltek a gyerek tehetségére, méghozzá olyannyira, hogy alapot teremtettek a kolozsvári továbbtanulásának. S így lett belőle igazi művész - súgja Kokas úr. Olyan ez, mint a szegényemberes népmesékben.
Önmagáról már kevésbé szívesen mesél, helyette a harmonikáját babrálja. Két évtizede szolgálja már ez a hangszer, s mindent megszólaltat rajta: operettet és népzenét. De hát mit is mondjon, muzsikálnak - mármint Loncsos barátjával együtt - amióta a fejét tudja. Igaz, most már mint nyugdíjasok teszik ezt. „Hát mit mondjak még? Muzsikáltam itt, a Motelben, muzsikáltam Szatmáron a Daciában, a Mioriţában, sokfele játszottam. Most már pedig nyugdíjas vagyok, csakhát nagyon gyenge a nyugdíj..." Nagyot hallgatunk. Huszonhét esztendősen került a Motelbe zenészként. Munkakönyves állás volt az. S amint mondja, akkoriban nem kerestek rosszul a zenészemberek, volt valami közel kétezer lejes a fizetése, s azon kívül borravaló is akadt...
Ma már nem megy jól! - panaszolja. Minden pénteken és szombaton kijárnak a szőlőbe, s ahol van egy kis mulatság, ott muzsikálnak. De a mai fiatalok nem ismerik a nótákat - méltatlankodik. Egyáltalán nem ismerik! - nyomatékosítja. Nem is szívesen megy fiatalokhoz, hiszen még azt sem „tudják", hogy: „János legyen, fenn a János hegyen..."
